„Jó, hát angolul nyilván mindenki tud…” – Hányszor hallottuk már ezt az általánosító kijelentést (sweeping statement/generalising statement), és vajon egyszer is megfordult már a fejünkben, hogy ez egyáltalán nem így van (this is not the case)? Jelenleg Magyarországon minden második ember tud csak valamilyen idegen nyelven megszólalni, és az sem feltétlenül az angol. Sokkoló az adat (shocking data)? Az. A felnőtt lakosság (25-65 évesek) 51,3 százaléka nem beszél semmilyen idegen nyelvet. Még durvább a helyzet, ha visszanézünk egy kicsit az időben, és megállapítjuk, hogy amúgy ez már erős javulás ahhoz képest, ahonnan indultunk.

Tizenhét éves voltam a kilencvenes évek végén és a suli mellett egy közvélemény-kutató cégnél kérdezőbiztosként (interviewer) kerestem a zsebpénzemet (pocket money). Egyik alkalommal egy érdekes megbízást (assignment, mission) kaptam: átnyújtottak nekem egy angol nyelvű hetilapot, és arra kértek, álljak ki a Corvin mozihoz, és az arra járó embereket szólítsam le, nyomjam a kezükbe a magazint, pörgessék át, és mondjanak véleményt róla (nyilván kaptam ehhez egy nagy stóc kérdőívet is, régi szép idők – good old times –, még papíron, összetűzve – stapled). Viszont csak akkor, ha az első szűrő kérdésen átment a kiszemelt, az pedig nem volt más, mint az, hogy „Elnézést, Hölgyem/Uram, beszél ön legalább alapfokon angolul?” Mondom, oké, három nap múlva hozom, mire a megbízó közölte, hogy az bátor vállalás, de csak hajrá. Nem akarta letörni a lelkesedésemet (to kill one’s spirit), de azért még feltette nekem azt a kérdést, hogy tudom-e, ma Magyarországon az emberek hány százaléka beszél idegen nyelveket. Nem tudtam, a válasz pedig a másodperc töredéke alatt durrantotta ki a kéttannyelvű gimnáziumban az emberek nyelvtudásáról a fejemben növesztett buborékot. Őszintén, már nem emlékszem az akkori pontos adatra, de végül a küldetés teljesítéséhez arra volt szükségem, hogy az osztálytársaim szokatlanul nagy része véletlenül éppen pont a Corvin mozi környékén lófráljon azokban a napokban és nyilatkozzon nekem. Alig tíz évvel később az Eurostat már készített statisztikát a magyarok nyelvtudásáról: 2007-ben még 74,8%-a mondta azt a magyaroknak, hogy az anyanyelvén kívül egyetlen más nyelvet sem beszél. Semennyire.

Mára már „csak a fele”. Vegyes érzéseket (mixed feelings) kelt ez a szám a nyelvtanár lelkében. Tény, hogy a történelmi, vagy szociokulturális okok között felbukkannak olyanok, hogy országunk nyelvileg szinte teljesen homogén környezet (homogeneous environment). Amikor még jelentős nagyságú idegennyelvű kisebbségek (minorities) éltek a területén, akkor sem volt semmilyen kulturális nyomás a nyelveik elsajátítására. Ráadásul a saját anyanyelvünk különlegessége miatt nincs olyan másik nyelv, amelynek a megtanulása gyors sikerélménnyel kecsegtetne minket. A régi rendszer rossz beidegződései (például a teljes ellenszenv a kötelező nyelv megtanulása iránt), valamint ugyanezen idők rossz tanítási módszerei mind-mind hozzájárultak ehhez az eredményhez. Azóta nagyot fordult a világ, a leggyakrabban tanult nyelv hazánkban pedig az angol lett – nem is csoda, hiszen az angol az egyik leggyakrabban használt nyelv a nemzetközi színtéren (on the international stage/scene), legyen szó kereskedelemről, pénzügyekről, diplomáciáról, művészetről, sportról, turizmusról… bármiről. Aki angolul tud, akár csak alapfokon is, azelőtt – legalább egy picit – kinyílik a világ; online, offline egyaránt.

Az angolt legalább középfokon beszélők számára ez a képesség már szélesíti a munkaerőpiaci elhelyezkedési lehetőségeket is. Felvetődik, hogy most, a fordítóprogramok és az AI korában már nem lesz annyira fontos tudás ez, ám én mindenkit óva intenék ettől a megközelítéstől (approach). A nemzetközi üzleti életben egészen ritka esetben fognak csak komolyan venni olyan valakit, aki nem tudja magát kifejezni ezen a nyelven. (Hogy most abba bele se menjünk, mennyi minden mást is nyújt az embernek egy nyelv beható ismerete, megírta ezt már Dragomán úr nálam sokkal jobban[1].) Az országban is nagyon sok multinacionális cég van, és bár erről statisztikát nem találtam, valószínűleg kijelenthetjük, hogy a legtöbb helyen elvárás az angol nyelv folyékony használata[2]. Persze nem kötelező mindenhol az angol, de bizonyos helyekre és pozíciókra alapfeltétel (basic criteria, basic requirement). Aztán ezt vagy betartatják, vagy nem – ültem én már olyan meetingen, ahol bizonyos kollégák nem azért nem szólaltak meg, mert nem volt releváns gondolatuk. Lett volna, ha értették volna, hogy miről beszélünk. (Így lesz egy meetingből valóban csak mindenki idejét rabló zabhegyezés.)

Talán említettem már, hogy nekem hatalmas szerencsém volt az angoltanáraimmal. Az általános iskolaiaknak köszönhetem azt, hogy megszerettették velem a nyelvet és hogy olyan sziklaszilárdan megtanították az alapokat (to teach the basics), hogy emiatt aztán középiskolában is a legjobb tanárhoz kerültem, akivel meg sem álltunk a nyelvvizsgáig. Fősulin már a belső motiváció hajtott, amint megtaláltam a számomra kellőképp szigorú tanerőt, minden más órámat eköré szerveztem (to organise everything around this). Nem tagadhatom: az elején egyszerűen mázlim volt, jókor voltam egy olyan helyen, ahol szakmailag iszonyatosan felkészült és a gyerekek lelkét is jól értő tanárok dolgoztak. A középiskolában láttam, hogy nem mindenkinek jutott ki a jóból az előző években: évente-kétévente új pedagógus, ennek megfelelően váltakozó tankönyvek, csökkenő motiváció és nettó félelem a megszólalástól, mert ez „úgysem fog menni”. Van, ahol még el sem kezdődik érdemben a nyelvtanulás, és máris annyi frusztrációt okoz maga a rendszer, hogy angoltanár legyen a talpán, aki utána ezeket lebontja! Nem csoda, hogy ha a közeg nem kényszerít rá, sokan egyszerűen feladják a dolgot, abban a pillanatban, amint erre lehetőség nyílik (as soon as they have the chance to do so).

Ez végtelenül szomorú, épp azért, mert az angol alapvetően egy gyorsan, hatékonyan, és hamar elérhető sikerélményekkel (sense of achievement) tanulható nyelv, a megfelelő oktató irányítása mellett. Ráadásul most már tényleg a csapból is az angol folyik – de legalábbis az internetről ömlik ránk az angol nyelvű tartalom, és segítségünkre lehetnek a nyelvtanulós applikációk is. Én azt szoktam mondani, hogy van az angolban öt ige, melyek segítségével minden, de minden kifejezhető: have, take, do, make és be. Bedobjuk még a go-t és a get-et, és máris elég széles a repertoár. Mégsem mindegy, hogy ezeknek az igéknek a segítségével épp, hogy össze tudjuk tákolni a mondanivalónkat, vagy pedig igényes, választékos nyelvhasználat lesz a befektetett energiánk eredménye. Két másik, az üzleti életben is fontos ige kapcsán készült ez[3] a videó, ami szerintem remekül érzékelteti (to show, to reflect, to illustrate) a különbséget a B1-2-es és a professzionális nyelvhasználat között.

Szerencsére egyre több cég rájön ennek a fontosságára, és egyre több vállalat biztosít már valóban hatékony, 2-4 fős kiscsoportos nyelvtanfolyamokat a munkavállalók számára, akár napközben is (nem pedig nyolc hosszadalmas ledolgozott munkaóra után!). Az EnglishHUBnál gyors és hatékony fejlődést biztosító kurzusokat nyújtunk, melyek során csak angolul beszélünk. Oktatóink maguk is éltek és dolgoztak angol nyelvterületen, munkájuk során a helyiektől sajátították el az üzleti szóhasználatot, a formális/informális váltásokat, és azokat a nyelvi nüanszokat, amelyek valóban igényessé és kifejezővé teszik a kommunikációt, történjen az szóban vagy írásban. A közösségi médiában megjelenő posztjainkban is igyekszünk ezekre a jellegzetességekre felhívni a figyelmet (például ebben, ebben, meg ebben is), és blogcikkeinket is bőségesen megszórjuk (to sprinkle) hasznos kifejezésekkel. De talán még ennél is fontosabb az, hogy az óráinkon a diákoké a szó. Ez elsőre igen ijesztőnek tűnhet, de rengeteg előnye van annak, ha egy támogató közegben gyakorolhatják a tanulók a releváns kifejezéseket, nyelvtani szerkezeteket, és azokat a trükköket, amelyekkel felülkerekedhetnek a rettegett „Jajj, pont most nem jut eszembeeeee” pillanatokon. Azzal, hogy a szó 70 százalékban a diákoké, hamar maguk mögött hagyják az oktatási rendszer által okozott frusztrációkat, és kialakul bennük a tudat, hogy valóban képesek kifejezni magukat ezen a nyelven. B2-es szint felett pedig immár anyanyelvi oktató vezetésével fejlesztik a tudásukat, vagyis ott „nincs menekvés”. Ebben a kényszerhelyzetben gyorsan magabiztosak lesznek a diákok, és rájönnek, hogy meg tudnak oldani bármilyen helyzetet (to solve any situation).

Talán furának tűnik (it may seem strange), de az egyik legfontosabb unique selling pointunk, hogy angol órán mi csakis angolul beszélünk. Nem a tankönyvi sablonokat ismételgetjük, hanem a valós életben használt nyelvet adjuk át, jó hangulatú órák keretében – így történik a régi tudás leporolása, felelevenítése, finomhangolása, továbbfejlesztése[4]. Ha szeretnéd jobban megismerni a módszereinket, látogass el a weboldalunkra, vagy akár hívd fel Juditot a +36309357897 számon, és ő örömmel segít kidolgozni a cégetek számára ideális programot.

Addig is, nézzétek meg, milyen javaslatokkal áll elő Lucy ebben a videóban a magabiztosabb angol fellépés érdekében. Ha pedig egy kis derűre áhítozol ezen a borongós, őszi délutánon, Do you speak English témában, akkor klikk ide.

[1] Kivételesen magyar nyelvű link, ne hagyd ki!

[2] Régebben tudomásom volt pár autóipari beszállító cégről, ahol „elég” volt németül tudni; sőt, bizonyára vannak olyan vállalkozások, akik kifejezetten egyetlen másik országra koncentrálják a tevékenységüket, és így náluk elég az adott ország nyelvét ismerni.

[3] Ha az előző öt videót kihagytad, ezt most nézd meg!

[4] Természetesen lehetőség van teljesen kezdő csoport indítására is.