Tagadhatatlanul kitört a nyár végre itthon is, mindenki menekül, ahova tud: nyaralni vagy a légkondis irodába. Mi most az első opciót fogjuk választani, még ha csak fejben is. Mert a brit nyár ugyanolyan jó és felszabadító, mint bármelyik másik nyár, és így most a kanapémról nemcsak a repjegy árát spórolom meg, hanem meg se fogok ázni egy nyári zápor (shower, durvább esetben downpour) alkalmával. Gyertek velem!
Kezdjük is rögtön az időjárással, ez a téma amúgy is megkerülhetetlen a brit szigetek kapcsán. Esik? Esik. Nyáron is? Nyáron is. Angliában júliusban a legtöbb a napsütéses órák száma, de még erre a hónapra is jut nagyjából kilenc esős nap. Skóciában és Észak-Írországban júniusban tudunk a legtöbbet napozni, Walesben pedig májusban – leégni nem fogunk! A hasonlítgatásnak semmi értelme, nyilván nem véletlen, hogy sok brit állampolgár dönt úgy, hogy nyugdíjas éveire inkább Spanyolországba, vagy Franciaország déli részére költözik (és végre lebarnul rendesen), de a rövid nyár nem jelenti azt, hogy ne lehetne azt maximálisan kiélvezni. A britek nagyon hálásak, ha végre jó az idő, és mindent meg is tesznek azért, hogy a legtöbbet kihozzák a dologból (to make the most of it). Londonból például azonnal mindenki lerohan a déli tengerpartra, és emiatt aztán teljességgel élvezhetetlenné válik ez a móka, Brightonban a parton egy gombostűt nem lehet elejteni, akkora a tömeg. Viszont egyre több ízelítőt kapnak az angolok is az éghajlatváltozásból: az utóbbi nyarakon már a szigeteket is erős hőhullámok (heat wave) érték; ismerősök arról számolnak be, hogy a több napig tartó forróság igencsak megviseli a hűsebb időjáráshoz szokott helyieket, és valószínűleg egyre kevesebbszer fordul elő, az, ami Judittal is megesett anno: hogy júliusban bekapcsolta a lakásban a fűtést.
Ha végre kisüt a nap, akkor a standard brit kipakol a kertbe és grillezik egy jót: to have a barbecue, írásban rövidítve BBQ. Amerikában néha csak simán cue-ként hivatkoznak rá, esetleg cookout-ként, az ausztrálok pedig elnevezték… barbie-nak! Anyway, valahogy ennek a kinti sütésnek meg kell lennie; ha nincs rendes grill állvány vagy beépített grillsütő, akkor a kis alumínium dobozos instant megoldással intézik. A húsok előkészítése már nem is kunszt, a szupermarketek előre marinált kínálata mellett már szinte senki nem pepecsel saját maga a pácolással (to marinate vagy to marinade, ez utóbbi főnévként maga a pác), vagy a húspogácsa-formázással. Szépen kipakolják őket a rácsra (grill rack), és máris csodás illat lengi be a téglaházas környéket! A zöldségek grillezését lehet feldobni házilag készített fűszerezéssel (például így, akik pedig tökélyre szeretnék ezt fejleszteni, azok számára szakirodalom is elérhető), de a bolti fűszer-keverék sokak polcán megtalálható. Az én ismeretségi körömben mindig mindenki hamburgert készített, de olykor-olykor előkerült egy-egy csodásan összeállított nyársra húzott kompozíció is (skewer), és ott találkoztam először grillezett kukoricával is (corn on the cob). Hmmm, ti is úgy érzitek, épp itt lenne az ideje feleleveníteni a barátságot egy-egy igazi grill szakértővé (a true grill master-ré) avanzsált régi cimborával?
A barbecue tesója a piknik. A szokásnak francia gyökerei vannak, de végül az angolok vitték ki a szabadba ezt a fajta programot (és hagyták el belőle az összes felesleges plusz macerát: táncos ünnepséget, színházi előadást, szerencsejátékot, stb. – a piknik történelméről találtam egy nagyon alapos cikket észvesztő szókincs repertoárral első sorban C1 és C2-es tanulóink számára, itt). De még mielőtt nagyon átmegy a cikk food-bloggerkedésbe, itt hagyok egy linket tipikus brit piknik ételekkel, javaslok hozzájuk egy jó kanna Pimm’s-t, vagy jeges teát, megoldást arra, ha nem akartok papírtányérokkal bénázni, és kikerestem nektek az egyik kedvenc stand-uposom piknikes poénjait, melyből azt is megtanulhatjátok, hogy van angolul a lódarázs.
Még egy rövid kitérő a strawberries and cream jelenségre, mert az aztán nyár a javából. Persze manapság már szinte egész évben lehet kapni epret (legalábbis a briteknél tuti), de nemrég letűnt korokban az eper szezon az áprilisi importtal kezdődött (zöld a teteje, sok kilomé mérföldet utazott, pfuj-pfuj!), majd május végén bontakozott ki igazán, amikor a boltok polcain megjelent a kis brit zászlócskákkal jelölt hazai termés. (Húsz évvel ezelőtt Angliába áhítozó kalandorként még emlékszem a brit eperfarmokra munkaerőt toborzó hirdetésekre. Jó poén lett volna!) Finom piros, helyi eper, egész nyáron elérhető és akkor már csak az van hátra, hogy összevesszünk a lakótárssal, hogy single vagy double cream menjen rá, meg hogy a tálka bekanalazásának felénél rájöjjünk, hogy igazából az a legfurcsább, hogy a tejszín nincsen habbá verve, pedig a mi nagyink ezt úgy prezentálta (persze… ünnepnapokon, a fújós tejszínhabbal, de csak mert a felnőttek kávéjához hozott valaki, mi pedig ellejmoltuk és üresre fújtuk. Good old days!).
A brit nyár kezdetét jelzi az is, amikor hirtelen mindenkit érdekelni kezd a tenisz: a Wimbledoni tenisztorna a világ legrégebbi teniszbajnoksága. Június végén vagy július elején kezdődik és két egész hétig tartja lázban az országot. Ennek megfelelően ragaszkodnak is pár hagyományhoz, mint például a strawberries and cream kínálása a lelátókon (legalábbis a Royal Boxban), és ez az egyetlen a Grand Slam tornák közül, ahol még mindig füves pályán játszanak. Még csak a selejtezők egy részéről maradtál le, szóval, ha kedvet kaptál, hazafelé vegyél a boltban epret és valamilyen formátumban tejszínt hozzá, aztán heveredj le egyik nap teniszmeccset nézni. A döntőket előreláthatólag július 14-én tartják, de csak akkor, ha nem zavar be az időjárás (erre azért már volt példa).
A nyár nem múlhat el fesztiválok nélkül. Esélyem sincs felsorolni mindet, még csak a legfontosabbakat sem – az ember, ahova fordul, ott egy fesztivál nő ki a földből a nyári hónapokban. Brightonban egy imádnivaló, zenei sokféleséget ünneplő fesztivállal indul a szezon májusban: a Great Escape-en legújabb zenekarok mutatkoznak be, akár 450 is, négy nap alatt, a város amúgy sem unalmas pubjaiban és egyéb fellépőhelyein. Nincs sátrazás, ennek megfelelően, ha az ember későn találja ki, hogy ott szeretne kikapcsolódni, szinte lehetetlen szállást találni. Az Isle of Wight Fesztivált először 1968-ban tartották meg. Az 1969-es esemény arról nevezetes, hogy motorbalesete után három évvel itt lépett először színpadra Bob Dylan, pedig mindenki azt hitte, hogy erre már a két héttel korábban kezdődő Woodstock Fesztiválon sor fog kerülni az óceán túlpartján. A rendezvény olyan minőségi line-upot prezentált, hogy a résztvevők számát 600 ezerre becsülték, ami igencsak megterhelte az akkoriban alig 100 ezer lakosú sziget infrastruktúráját. A helyiek tiltakozása miatt egy évvel később már komoly nehézségekbe ütközött a szervezés, majd be is tiltották a fesztivált: egész pontosan az ötezer főnél nagyobb éjszakába nyúló/reggelig tartó rendezvényeket. 2002-ben változott a helyzet és a fesztivál újjáéledt. Azóta a résztvevők száma egyre csak gyarapodik: az újrakezdéskor 10 000 ember bulizott a szigeten, 2018-ban már 72 000! Idén többek között a Green Day, a Simple Minds, The Prodigy, tavaly Robbie Williams és Blondie szórakoztatta a közönséget, de megfordult már a színpadon a Muse, Paul McCartney és Pink is. Évről évre a legnagyobb nevek. Ez speciel pont jellemző a Glastonbury Fesztiválra is, de itt már helyet kapnak más előadóművészetek is: tánc, színház, cirkusz, stand-up… Érdekesség, hogy ötévente szünetet tartanak, hogy így enyhítsék a helyszín terhelését. Mint az egyik legrégebbi és leghíresebb rendezvény, a fesztivál komoly médiafigyelmet is kap. Ikonikus színpadja a Pyramid Stage, ahol idén a Coldplay, Cyndi Lauper, Paloma Faith, és PJ Harvey zenélt (és még sokan mások is persze). Ha valaki szeretett volna hippi lenni a ’70-es évek Angliájában, érdemes végigpörgetni a fesztivál történetét a honlapon, igazi időutazás (fotók a jobb oldali ikonra kattintva!). Augusztusban Edinburgh több fesztiválnak is otthont ad. Az Edinburgh International Festival a komolyzene, az opera, a táncművészet és a színház világhírű ünnepe. Az Edinburgh Fringe Festival repertoárja is iszonyat széles: a honlap szerint a rendezvény nem más, mint „the world’s greatest platform for creative freedom” (és ebből mindenki kapott egy kis ízelítőt, aki megnézte a Baby Reindeert). Rendeznek még egy nemzetközi könyvfesztivált, és szintén az augusztusba szuszakolják bele a különleges Edinburgh Royal Military Tattoo-t is, aminek semmi köze a tetoválásokhoz, hiszen a tattoo másik jelentése a Cambridge szótár szerint egy olyan kültéri show, melyen jellemzően katonazenekarok fellépéseit, és zenés katonai felvonulásokat nézhet meg a közönség. … Nem folytatom tovább a fesztiválok promózását, mert tényleg lehetetlen küldetés, találtam nektek egy listát a nyári UK fesztiválokról, szemezgessetek belőle műfaj szerinti csoportosításban, ha kedvet kaptatok.
A visszafogottabb szórakozásra áhítozók utcabálokat (street parties) találhatnak maguknak, rengeteg helyi közösség szervez a nyár folyamán valamilyen rendezvényt: középkori piacok, nemzetközi ízeket felvonultató kirakodó vásárok, folyók mentén evezős versenyek, szabadtéri koncertek várják az érdeklődőket. Úgyhogy, ha valakit a jó sorsa a brit szigetekre vet ezekben a hónapokban, érdemes kicsit lazábbra szervezni a programot és nem telezsúfolni az összes nagy látnivalóval. A Tower of London egy téli utazás alkalmával is ott lesz még, a brit nyár viszont illanékony.