– Kész vagy vele?

– Aha, még el se kezdtem… – mondanád, ha őszinte lennél a kérdezővel és önmagaddal szemben is. De nem ezt mondod, hanem azt, hogy „Dolgozom rajta.” (I’m working on it.) Ez pedig a leggyakrabban azt jelenti, hogy úgy 3-5 napja újra és újra az eszedbe jut a szóban forgó feladat és borzasztó rosszul érzed magad miatta; mégis, maximum odáig jutottál el, hogy megnyiss egy üres dokumentumot és két félkész mondatot bepötyögj. Ismerős? Hát akkor nevezzük nevén: ez a halogatás, avagy angolul procrastination. Nem egy alapszó, de szerintem nagyon menő, ha valaki ismeri. (Ha másra nem lesz jó, legalább érteni fogsz néhány mémet ebben az irományban.) Igeként is működik, lássunk erre egy abszolút FIKTÍV, most rögtönzött példát: „Have you finished your article yet? No, I have been procrastinating it for a few days now.”

Halogatni a feladatunkat egyáltalán nem felszabadító érzés (deliberating feeling). Sőt, a halogatás teljesen leszívja az embert (it’s draining). A feladat nem tűnik el attól, hogy nem csináljuk meg, hanem lóg felettünk, mint Damoklész kardja (it hangs over our heads like the sword of Damocles). Mégsem kezdünk bele. Inkább mást csinálunk és megmagyarázzuk magunknak, hogy ezt most még annál is fontosabb megcsinálni, tényleg. Vagy nem is csinálunk semmit. Közben meg szenvedünk (to suffer). Valahol azt olvastam, hogy a népesség 80%-a halogat; a maradék 20% krónikusan. De ez biztos túlzás.

A sokkoló számok után jöjjenek az okok. A mélypszichológiát ma is meghagyjuk azoknak, akiknek papírjuk (is) van erről (is), bármely online keresés a témában segítségedre lesz. De azért nagy vonalakban mi is felvázolunk pár lehetséges magyarázatot. A legeslegtöbbször az az oka a halogatásnak, hogy az agyunk jobban vágyik arra, hogy most, a jelenben legyen nekünk „jó”, mint arra, hogy a jövőben. Az elvégzendő feladathoz az agyunkban társítunk (to associate, to link) egy rakás pozitív gondolatot (milyen elégedett leszek magammal, ha elvégzem; ha ma megcsinálom, holnap szabad lesz a délutánom; mennyivel stresszmentesebb lesz az életem, ha végre elkészülök vele, stb.) és – sajnos – egy nagyobb rakás negatív gondolatot (mennyire szívás lesz ezt az éjszakába nyúlóan írni; a fene se akar ezzel foglalkozni, jobb lenne sorozatot nézni; mi lesz, ha a rengeteg ráfordított energia ellenére nem lesz jó?; a haverok bezzeg moziba mennek ma este, én meg itt senyvedhetek ezzel, de ha még most elindulok, akár oda is érhetnék; de utálok ábrákat készíteni; különben sem bírom a megbízó fejét; stb.). Az ember agya pedig arra van behuzalozva (the brain is wired to), hogy jobb ma egy veréb – így aztán magára kapja a farmert és még pont odaér a moziba a filmelőzetesek közepén. Az idő pedig kegyetlenül és megállíthatatlanul halad, míg nem eljő az a pont, hogy már mindenképpen többet nyomnak a latban a feladathoz kapcsolt pozitív aspektusok a negatívaknál. Sokszor csak a határidő sebes közeledtével (the rapid approach of the deadline) érkezik el ez a pillanat, de hát ki ne akarna készen lenni valamivel, amit másfél óra múlva kell leadni? Amikor már fájdalmasabb nem megcsinálni a dolgot, mint megcsinálni, na akkor jön el a cselekvés ideje (time for action). Így pöpecül megkíméltük magunkat egy rakat kellemetlen érzéstől egy bizonyos időre amúgy – csak azt nem vesszük észre, hogy közben egy másfajta stresszt vettünk a nyakunkba. Megérte? Hát nem igazán. És mindig megfogadjuk: legközelebb máshogy lesz! (And we promise/vow to do it differently next time.)

Vannak, akik azt állítják, csak időnyomás alatt tudnak jól teljesíteni. Az ilyen adrenalin-junkie-kat is megértem amúgy, mert Parkinson törvénye kimondja, hogy minden munka elvégzéséhez annyi időre van szükség, amennyi idő rendelkezésre áll. És ez pont így van. Tanárként tapasztaltam magamon, hogy ha nagy lelkesen hazamentem délután és azonnal nekiálltam a másnapi órákat megtervezni, a procedúra igen hosszúra nyúlt és este 10-kor sokszor még mindig a jegyzeteim fölött ültem. Egyik délután viszont bennem is bekapcsolt egy rendesen működő halogatás-gomb: csak este 8 után álltam neki az óravázlatoknak. Elképedve tapasztaltam, hogy ugyanúgy letettem a lantot (tollat) este fél 11 körül, mint a korábbi napokon (hát jó fáradt is voltam), és mégis készen volt az összes óra összes vázlata, nyomtatnivalókkal együtt. Ebben a történetben nyilván van egy púpozott evőkanál tapasztalatlanság is, de a lényeg: tényleg vannak olyanok, akiknek ad egy plusz löketet (to give an extra boost) a határidő közeledése. Hogy én mennyire dolgoztam ilyenkor jól, már nem fog kiderülni sosem[1], de gyors voltam, az biztos! Akinek viszont ez az állandó stratégiája, az vigyázzon: nem tesz jót ennyi stressz besűrítve sem az egészségnek, sem az emberi kapcsolatoknak.

A halogatásnak több más oka is lehet: az ember alábecsüli a feladat elkészítéséből fakadó jó érzéseket; azt hiszi, még bőven van elég ideje; nem szán elég időt az önreflexióra (avagy: ha belegondoltam volna ma, hogy hanyadjára nyitom meg a Facebook-ot, tizenötödjére valószínűleg már nem tettem volna, hanem inkább… de végül elkészültem persze!); vagy csak simán el sem tudja képzelni, hogy hogyan is tudná ő megcsinálni ezt a hatalmas feladatot. Van itt egy irtó jól összerakott cikk, ez kizárólag a félelemre vezeti vissza a halogatást. Félelem a kudarctól, félelem a sikertől, félelem a sebezhetőségtől, félelem egy másik ember megbántásától, vagy a félelem a saját énképed megingásától. Ez a legutóbbi különösen érdekes lehet, bár kifordítva a dolgot motivációt is tudunk kovácsolni belőle: ki akarok én lenni? Az, aki itt vergődött órákon át a feladat terhétől lebénultan, vagy az, aki erőt vett magán és nekiugrott a feladatnak? (Tudom: egy harmadik, aki nem ezt a feladatot kapta.)

Amennyiben halogatás okának feltárásához nincs szükségünk terapeutára, jól jöhet pár ötlet, amivel megtörhetjük ezt az átkot. (Persze az is megérne egy külön misét, hogy hogyan jöjjünk rá, milyen ok rejlik pontosan a halogatásunk mögött, de ennek a cikknek vannak terjedelmi korlátai, meg sajnos vasárnap elhalasztottam az írás elkezdését, mint utóbb kiderült, keddre[2]. De ma este egy meditáció segítségével megpróbálom kideríteni, miért csinálom én ezt… vagy legkésőbb holnap!)

Mint mindannyian, én magam is próbáltam sokszor kitörni az ördögi körből (to break the vicious cycle), és ha teljes mértékben ez nem is sikerült, az idő előrehaladtával igenis jobban kezdtem kezelni a határidőket. Itt most bemutatok pár – nem feltétlenül ismeretlen – trükköt, melyek egyikét sem én találtam fel, de remek segítségül tudtak szolgálni olykor, ha halogatáson kaptam magam (to catch myself procrastinating).

Tennivaló lista (to-do list). A világ legnagyszerűbb találmánya, élek-halok értük, mindig van egy papíron, meg legalább kettő fejben. Már elkészíteni is szeretem őket, óriási sikerélményt ad nekem egy-egy elkészült feladat kipipálása. (Szemfülesebbek kiszúrhatták, hogy akkor én nagy valószínűséggel az aktív halogatók közé tartozok, akik találnak maguknak ötmillió másik fontos dolgot a legeslegfontosabb intézése helyett. Bingó!) De nem mindenkinek jön ez be (it’s not everyone’s cup of tea), meg to-do listet is tudni kell jól írni. A nagy volumenű feladatokat nem egy feladatként írjuk fel, hanem kisebb lépésekre bontva (divided into small steps). Például, ahelyett, hogy „sufnirendezés”, a következő nyolc pont szerepeljen: – sufnit kipakolni – hátsó ablakot megjavítani – pókhálókat leszedni – kisöpörni, felmosni – deszkákat visszapakolni – szerszámokat visszapakolni – bicikliket/horgászbotokat és tartozékaikat visszapakolni – talált szemetet a kukához levinni). Máris megfoghatóbb a feladat.

Ha hiszünk az önfegyelem (self-control/self-discipline) erejében, segíthet, ha naponta legalább kétszer (vagy ahányszor épp a halogatás bűnös bugyraiban találjuk magunkat) feltesszük magunknak a következő kérdéseket:

  1. Hogyan fogom érezni magam, ha nem készülök el időben a feladattal?
  2. Mit tenne egy hatékony ember az én helyemben?
  3. Mi lenne az az egy dolog, ami ahhoz kéne, hogy időre el tudjam végezni az adott feladatot?
  4. Mi a(z egyetlen) következő lépés?

Ha megvan a válasz a negyedik kérdésre, bevethetjük a Pomodoro technikát. Ez a módszer (method) figyelembe veszi az agy koncentrálóképességét (ami egy nem-szeretem feladat fölött igencsak rövid lehet) és a zavaró tényezők kiiktatásával idő-alapú rendszert hoz a munkánkba. Nulladik lépés: a zavaró dolgok kizárása (nyugodtan tegyük a telefont repülő üzemmódba!). Aztán vegyünk egy időmérőt (timer), amit húzzunk fel 25 percre[3]. Üljünk neki a munkának, és csináljuk, amíg meg nem szólal a jelzés, ekkor tartsunk 5 perc szünetet. Kötelező felállni ilyenkor az asztaltól, lehet nyújtózkodni (to stretch), mosdószünetet tartani, vizet (csokit?) hozni, aztán 5 perc elteltével indulhat az újabb 25 perces menet. Fontos, hogy ne tötymörögjünk az időzítővel, ha nem tudjuk kezelni a telefont vagy bármelyik erre alkalmas appot, a videómegosztó csatornák keresőjébe beírva, hogy „pomodoro technique timer” remek időzítőket találunk.

Ha nem megy ennyire könnyen a kezdés, az 5 másodperces szabályt ajánlom a figyelmedbe. Ez a trükk már rengeteg ember életében hozott változást (és Mel Robbins-nak pedig hírnevet és anyagi sikereket is, ő ebben a videóban beszél erről részletesen, de nagyon szépen, érthetően, és felirattal – a lényeg a 7. percnél kezdődik, de a többit is érdemes meghallgatni). A furfang abból áll, hogy a nincs-kedvem feladat elkezdése előtt az ember visszaszámol, mint az űrhajók indításánál: 5-4-3-2-1. Ezzel megtöri az agy robotpilóta üzemmódját (autopilot mode), ami az ötlet fejben való megjelenése után legkésőbb az ötödik másodpercben elkezdené lebeszélni az embert a cselekvésről (it starts talking you out of action) és más felé terelné a figyelmét. Inkább számolj vissza, és cselekedj! Ez az irodán kívül is bátran használható technika!

Segíthetnek még a megfelelő szokások (habits) kialakítása. Minél több dolgot végzünk ugyanis rutinból, gondolkodás nélkül, annál több kapacitás jut minden másra. A szilárd szokások kapaszkodót nyújtanak a nehéz időkben, de persze egyáltalán nem könnyű mindig tartani ezeket a kereteket önmagunk számára sem. Ebből viszont nagyon jó könyveket írtak már mások[4], úgyhogy most nem mélyedünk bele jobban. Annyit kell belátni, hogy ha home office-ban is ráveszem magam arra, hogy időben felébredjek, elvégezzem a reggeli rituáléimat (merüljön bár az ki csupán egy fogmosásban és átöltözésben) és pontban időben kezdjem el a munkát, megkímélem az agyamat egy rakás dilemmától (fussak reggel, vagy majd délután? tojást reggelizzek, müzlit, vagy semmit? 8-kor kezdjek dolgozni, fél 9-kor, vagy csak 9-kor? az e-mailjeimmel kezdjem, vagy a prezentációra készüléssel? Ésatöbbi, a végtelenségig…), és így hatékonyabban fogok tudni dolgozni, a halogatásnak pedig esélye sincs bekúszni a munkanapomba.

Kedvelem, és bátor pillanataimban be is vetem azt a technikát, amikor az ember még szűkebbnek szabja magának a határidőt, mégpedig úgy, hogy egy vágyott programot iktat be az életébe – méghozzá a határidő ELŐTTI napra. Így, ha a feladat nem készül el, akkor duplán fáj, mert így a szívemcsücske program is kimarad. Egyszer véletlenül úgy teleszerveztem magamnak programmal egy hetet, hogy teljesen pánikba estem és már hétfőn leadtam a csütörtökön megjelenő cikket! Mondjuk, azóta sem csináltam belőle rendszert, és ez sem teljesen véletlen.

Hatékony technika még a „csinálj valamit elv” (szabad fordítás a „do something principle”-ből). Mark ebben a videóban két és fél perc alatt magyarázza el, hogy mi is ez[5], de alapvetően és nem túl meglepően a név pontosan leírja, hogy mit kell csinálni. VALAMIT! Csak kapcsolódjon a feladathoz! Adatokat kéne gyűjteni a főnöknek? Csak nyisd meg a mappát, amiben vannak! Főzni kéne? Húzd elő az alapanyagot a hűtőből! Cikket kell írni? Írd le az első mondatot. A tevékenység lendületbe hoz, a lendület motivációt generál, a motiváció elkészítteti veled a feladatot. (Mint a népmesében!)

Úgy gondolom, ennyi life-hack elegendő egy blogcikkbe. Ha könyvet forgatnál hatékonyságnövelés témában, én ezt ajánlom[6], és ezek is jónak tűnnek. Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy ha halogatnál is, legalább ne utáld magad érte! Törekedj a jobb időmenedzsmentre, de bánj magaddal kedvesen! Ha végképp kilátástalannak érzed a helyzetet, egyszerűen szerezz be magadnak az Etsyről egy ilyen kis dizájnos fali képet, és veregesd magad vállon, amiért érted a szóviccet:

Végül pedig hadd hívjam fel a figyelmed arra, hogy a halogatásnak saját honlapja is van. Legközelebb, ha épp nincs kedved belekezdeni egy feladatba, nézz körül rajta! 😉

 

[1] Aki járt hozzám gimiben spanyolra, vagy Pomázra angolra, és még emlékszik is rá, itt a lehetőség nyilatkozni! 😉 Good old times!

[2] Megjelenés mindig csütörtökön.

[3] A technika neve onnan jön, hogy a kidolgozója egy paradicsom alakú konyhai időmérővel kezdte ezt csinálni.

[4] Például ezt, vagy ezt.

[5] Aki megnyitotta a fentebbi linkről Mark cikkét, már ismeri.

[6] Ez az írás sem jöhetett volna létre a To Get Things Done című könyv nélkül!