Érezted valaha úgy, hogy hiába a szép eredmények, az összes betartott határidő, a sziklaszilárd megbízhatóság, a túlteljesített KPI-ok, a fejedben lévő válasz minden felmerülő kérdésre és a legyőzhetetlen gyorsaságod, amikor előrelépési lehetőség adódik, mégsem te jutsz az illetékesek eszébe? Igen? Nos, nem vagy egyedül. Olyannyira nem, hogy már könyvet is írtak rólad! Bizony! Linda Raynier a The Quiet Achiever (Your Journey to Autenthic Confidence) című könyvében foglalkozik a jelenséggel, de ugyanezt boncolgatja Jessica Chen a Smart, Not Loud: How to Get Noticed at Work for All the Right Reasons című művében is. Most pedig mi is körüljárjuk picit a témát.

Gondolkoztam, hogy vajon személyesen érint-e engem ez a téma, és arra jutottam, hogy nem igazán. Ennek egyik oka az, hogy multis korszakomban se gyors nem voltam, se nem tudtam a válaszokat – az exceltől például a másik irányba kezdtem futni, ami hát, lássuk be, nem túl előnyös egy ilyen környezetben –, a KPI-ok örök ellenségeim voltak, és azzal nyugtattam magamat, hogy valakinek kell az átlag alatt is teljesítenie[1]. De láttam őket. Az elképesztő szorgalommal dolgozó, az egyes ügyeket halálosan komolyan vevő, emiatt aztán minden részletet mélységeiben megismerő, gyors, megbízható kollégákat. Egy dologra emlékszem: nehezen kapcsolódtam hozzájuk. Így aztán amikor megüresedett a csapatvezetői pozíció, és kiderült, hogy beadták a jelentkezésüket, én kicsit lefagytam, hogy ugye nem. Ez persze csak az én szempontomból volt érdekes, bevallom, rettegtem, hogy ha a felettesem lesz valamelyikük, onnantól tőlem is azt fogja elvárni, amit önmagától, amit én csak úgy hívtam: robot üzemmód.

A pánik viszont elillant, mert mint kiderült, a főnökség sem tartja őket leader-materialnak, ami viszont a fent említett szorgos kollégák szempontjából egész egyszerűen: tragédia. Teljesen jogosan érzik úgy, hogy beleadtak apait-anyait, eredményeket mutattak fel, és mégsem ők jutnak feljebb, hanem valaki más, akinek a teljesítménye elmarad az övékétől. Hogyan lehetséges ez?

A munka csendes hőseként (én így fordítottam a quiet achievert) könnyen előfordulhat, hogy az ember több alkalommal is elszenved hasonló „igazságtalanságokat”, mire rájön, hogy muszáj lesz valamin változtatni. A corporate világban egyszerűen nem elég az, ha az ember láthatatlanul elvégzi a munkát. Sokan azt tanultuk – és ebbe be lehet hozni generációs teóriákat, de etnikai kérdéseket is[2] –, hogy ha szorgalmasan hajtunk, akkor annak mindenképp meglesz a gyümölcse. Csak el kell végezni a munkát, pontosan, precízen, természetesen határidő előtt, aztán leadni, és visszahúzódni. Keep your head down! Azt hisszük, hogy az asztalra letett eredmények önmagukért beszélnek (the results speak for themselves). De ez sajnos nem így van. Nekünk kell megszólalni (speak up).

Jaj, de hát én szégyenlős vagyok! Visszahúzódó! Csendes! Introvertált! Ezzel nincs is baj. Ugyanakkor, ha szeretnél magasabb pozícióba kerülni, igenis el kell sajátítanod néhány készséget, ami segíteni fog téged ezen az úton, és a főnöködet is meggyőzi a rátermettségedről. Pusztán a KPI nem fogja. A jól elvégzett munka ugyanis alap. Ezért alkalmaztak minket. Minden mutatóból a legjobbat hozni már nem alap, de nem is jelent automatikus belépőt a vezetői állásokba – bár vannak cégek, ahol a vállalati ranglétra bizonyos fokáig el lehet jutni így is (to get to a certain level of the carreer ladder). De annál nem tovább.

Ha most kiver a víz, mert azt gondolod, hogy már megint arról lesz szó, hogy beszélned kell emberek előtt, felszólalni egy meetingen, néha a saját eredményeidről beszámolni a főnöködnek (to talk about your achievements), nos, kicsit igazad van. De nem maradhatsz tovább láthatatlan (to keep going on invisible), amikor minden képességed és tudásod, valamint irtózatos belső motivációd megvan ahhoz, hogy előrelépj a karrieredben! Meddig akarod még úgy érezni: téged itt nem értékelnek (to feel undervalued)?

Kicsit nézzünk rá a kommunikációra! Miért olyan nehéz ez? Linda könyvében azt írja, a kommunikáció csupán egy tünet. Mellékterméke annak, hogy hogyan gondolkodsz önmagadról, mit hiszel el önmagadról, milyen érzéseid vannak önmagad iránt. Ezzel máris térdig süppedtünk az önismeret ingoványos talaján, a franc se akar démonokkal küzdeni, de van, amikor az a rövidebb (bár macerásabb) út. Ha előfordult már, hogy alaposan felkészültél egy felszólalásra, majd az adott pillanatban mégis lefagytál, dadogni kezdtél, belezavarodtál, akkor nem a kommunikációs képességeid környékén kell keresni a hibát. Netalántán volt egy remek ötleted egy meeting közepén, de a hangosabb munkatárs bekiabálta pont ugyanazt, és akkor te inkább már nem is mondtál semmit. A nehézkes önkifejezés (self-expression) jéghegyének csúcsa (the tip of the iceberg) mögött (alatt) olyan problémákra bukkanhatunk, mint a konfilktuskerülő hozzáállás (conflict-averse, conflict-avoidant attitude), alacsony önértékelés (low self-esteem), korlátozó hiedelmek (limiting beliefs), nem csak önmagunkba, de a világba vetett bizalom hiánya (lack of trust), szorongás (anxiety), stressz vagy régi, feldolgozatlan traumák (unresolved past traumas). A kommunikációs készségek igazi javulása úgy érhető el, ha ezekre ránéz kicsit az ember, akár self-help könyvek, akár egy szakértő segítségével. A nyugodtabb, magabiztosabb fellépés egyáltalán nem egy elérhetetlen álom, de az önérvényesítés (self-advocacy) egyik alapköve.

Ha tudat alatt nem hiszed el magadról, hogy a te ötleteid is figyelemreméltóak, ha valami miatt nem érzed magad odavalónak – mert például bevándorlók a szüleid –, ha nem belső meggyőződésed, hogy te is érdemes vagy az előléptetésre, ha imposztor szindrómában szenvedsz, akkor ez meg fog látszani a kommunikációdon is, ráadásul a környezeted is ezt az energiát fogja visszatükrözni. Ezzel ellentétben, ha legbelül nyugalom van, akkor az önkifejezésed is összefüggő (coherent), higgadt (calm) és konzekvens (consistent) lesz.

Minigyakorlatként érdemes feltenni magadnak azt a kérdést, hogy mit gondolsz önmagadról. Mi megy a fejedben rólad? Milyen szavakat használsz? Kedvesen szólsz önmagadhoz, vagy keményen? Egyáltalán: a te hangodon szólnak ezek a mondatok, vagy valaki másén? Jó lesz ez a lemez neked hosszútávon? Vagy inkább le kellene cserélni?

Kanyarodjunk vissza a cégen belüli előléptetésekhez! Kényelmetlen igazság (inconvenient truth), hogy az addig elvégzett munka (gyorsasága, minősége, megbízhatósága) csupán 50%-ban befolyásolja az interjúztatókat abban, hogy kit választanak meg az adott vezetői pozícióba. A másik 50% az interperszonális készségeken múlik: avagy milyen kapcsolatokat teremtettél, gondoztál, építettél fel az addig ott töltött idő alatt. Ennek millió árnyalatába tartozik a kollégákkal való csevegés (small talk), az ügyfelekkel kiépített bizalom, a főnökség felé irányuló kommunikációnk, a megjelenésünk. Tulajdonképpen minden olyan pillanat, amit nem a gépünk fölé meredve töltünk egy egyszemélyes feladatban elmélyülve. Sokan dohognak, amikor csapatépítő programokra (team building events) vezénylik ki őket, pedig ezek olyan alkalmak, ahol a zárkózottabb, jobban önmagának való emberek is megmutathatnak végre valamit önmagukból. Persze, nem mindenki akar ilyen módon közelebb kerülni a kollégákhoz, de azt is be kell látni, hogy ez nem azt jelenti, hogy fel kell adnod önmagadat és az értékeidet. Csupán annyit, hogy meg kell tanulni egy kicsit más szemmel nézni önmagadra, a munkádra és a világra is. Kicsit kíváncsibban, kicsit közlékenyebben.

Ez a cikk itt most véget ér, de Linda gondolataival foglalkozni fogunk még a jövőben, mert nagyon hasznos tanácsai vannak. A YouTube csatornáját itt találod meg.

Ha addig is szívesen olvasnál még kommunikáció témában, tavalyelőtt már írtunk egyszer a small talkról itt.

[1] Később megtáltosodtam ugyan, de akkor meg nem voltam csendes. Bár eszem ágában nem volt előlépni se, sehova – to be honest.

[2] Talán nem véletlen, hogy mindkét hivatkozott könyv szerzője Ázsiából érkezett szülők, Amerikában felnőtt gyermeke.