Nyakunkon a szeptember! Az iskolakezdés árnyékában arra gondoltam, írok egy kicsit a gyerekek nyelvtanulásáról – mikor, hol és hogyan érdemes elkezdeni a dolgot? Rengeteg cikk kering erről már a világhálón, nem írok meg egy ötezredik ugyanolyat (remélem). A száraz tényeket saját tapasztalatokkal igyekszem majd színesíteni. Let’s go!

Amikor kiskoromban először találkoztam kétnyelvű gyerekkel, leesett az állam. A szüleim az akkor még létező Szovjetunióban ismerkedtek meg, az apám a nyolcvanas években tanult meg angolul valami tanfolyamon (és nem állt meg a Present Perfectnél, mert elismert szakfordítóvá képezte magát), mellém pedig öt éves koromban fogadtak egy némettanárt, hogy egy kicsit kinyíljon számomra is a világ. Nem biztos, hogy ez akkoriban az én belső igényem volt, mindenesetre hetente jött valaki, aki csak velem foglakozott, volt pilótakeksz és szörp, alakult a der-die-das, meg az Oh, Tannenbaum! De azt nem felejtem el, hogy amikor másodikos koromban az egyik osztálytársam egy fejfordítással átkapcsolt a mi csacsogásunkból az orosz anyukájával való beszélgetésbe, bizony, elkerekedett a szemem, és baromira megirigyeltem. Az anyuka kedves volt, velem is szeretett volna interakcióba lépni, a lány pedig készségesen tolmácsolt. Azt éreztem: de jó neki!

Akkor még csak elvétve akadt egy-egy ilyen gyerek az én világomban (nem voltunk egy diplomata dinasztia, meg határmentén se voltak rokonok). Mostanra viszont szinte mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, akinek két-, vagy akár háromnyelvű gyereke van. Sőt, első gyermekem születése körül nálunk is felmerült a gondolat, hogy én csak angolul beszéljek az új családtaghoz. Az ötletet végül elvetettem: egyrészt féltem, hogy nem lennék képes tartani azt a fajta kegyetlen következetességet, amit egy ilyen helyzet megkíván (úgy, hogy Magyarországon éltünk egy pici településen, úgy tűnt én lettem volna az egyetlen hosszú éveken át, akitől idegen szót hall). Másrészt nagyon szeretem a verseket, mondókákat, és bár jópárat tudok angolul is, nagyon sajnáltam volna, ha a magyar nyelv ilyesfajta kincseit nem én oszthatom meg az elsőszülöttemmel. Egyelőre nem bántam meg a döntést, de ez nagy mértékben köszönhető a gyerkőc remek jelenlegi angoltanárainak. Mondjuk, a mai közoktatásban mindent is bizonyító nyelvvizsga még messze van, de bízunk a legjobbakban!

Vissza a kétnyelvű gyerekekhez! Ezügyben azoknak van a legkönnyebb dolguk, akiknek a párjuk más anyanyelvű, mint ő maguk. Ha az apa az egyik nyelven beszél konzekvensen a babához, az anya pedig egy másikon, a gyerek mindkét nyelvet el fogja sajátítani. Sőt, ha az anya és az apa egymás között egy harmadik nyelvet használ, általában azt is. Az ugyan igaz, hogy az így nevelt gyerekek kortársaikhoz képest általában később szólalnak meg, vagy kezdenek összefüggően beszélni, de mivel a nyelvet használat közben sajátítják el, szókincsük természetes módon bővül, nem akadnak fenn a nyelvtanon és idegen akcentus nélkül társalognak majd (vagyis az adott szülő kiejtéséhez nagyon hasonló módon – emiatt vitatott, hogy nem anyanyelvűként érdemes-e egy másik nyelven beszélni a porontyhoz). Ennél nem sokkal később kezdik el a nyelvtanulást azok az apróságok, akikhez otthon ugyan egy nyelven beszélnek, de egy másik ország lakosaként bölcsibe/oviba kerülve kénytelenek felvenni a lépést a többiekkel. (Ennek mikéntjéről, hogyanjáról nem tisztem beszélni, itt van valaki, aki ehhez nálam sokkal jobban ért – irtó érdekes és értékes anyagokat találtam nála. Ráadásul, ha kérdés van, nyugodtan fel lehet keresni őt.)

Nagyjából ezen a ponton véget is ér a „vita” arról, hogy érdemes vagy nem érdemes a gyerekhez már piciként is két nyelven beszélni. Érdemes. Az általam olvasott cikkekben egy ellenérv jelent meg, mégpedig az, hogy az így elsajátított nyelvet a gyerek könnyen el is felejti, ha kikerül a nyelvi közegből, de legalábbis megreked a kommunikációs képessége az adott életkorra jellemző szinten. Hát én történetesen meg tudnék barátkozni azzal, ha minden erőfeszítés nélkül „csak” egy ötéves gyerek szintjén tudnék beszélni, mondjuk koreaiul.

Szóval, mindenki, aki kicsit is megszenvedett a saját nyelvtanulásával, egyetértően bólint: bizony, bizony, így a legjobb elsajátítani egy nyelvet – gyerekként, amikor a kis szivacs-agy csak úgy szívja magába a tudást. Ugyanakkor sokunk mindennapjaiban egyszerűen nem életszerű, hogy a kezdetektől kétnyelvűsítsük a gyereket. Baj ez? Nem, nem baj. Hiszen a korai kezdés egyáltalán nem garancia arra, hogy a gyerek mindenképpen magas szinten el fogja sajátítani az idegen nyelvet. Ennek a fordítottja is igaz: attól, hogy nem kezdődik meg egy nyelv elsajátítása ennyire korai időszakban, még igenis meg lehet tanulni egy nyelvet nagyon jól. De akkor most mi legyen? Ott az ovis angol, meg az ilyen-olyan angolos/németes/kínais/másnyelvűs foglalkozások gyerekeknek. Menjünk? Ha van hozzá kedvetek, menjetek! Remek programok lehetnek ezek, ritmust vihetnek a hétbe, újdonságokat a csemeték életébe. A gyerekek ennyi idősen, de még első-második osztályos korukban is utánzásból tanulnak: nem ismernek fel nyelvtani törvényszerűségeket, a tanárok nem is magyaráznak nekik komplex szabályokat, hiszen felesleges. A jó nyelvtanár ebben az életkorban rengeteg éneket, mondókát tanít, amelyek elsajátított sablon mondatai később jó támaszai lesznek a kommunikációnak. Nincs a környékünkön ilyen foglalkozás, baj, ha nem megyünk? Nem, az sem baj…

Sok cikk írja, hogy ha a gyerek már csak iskolában kezd el nyelvet tanulni, akkor egészen biztosan idegen akcentussal fogja tudni már csak elsajátítani a nyelvet. Ez a legtöbb esetben így van, bár a kiejtés finomítható, csiszolható – angolul legalább B2-es szinten beszélő felnőttek számára Piukovics Ágnes szuper csoportját tudom ajánlani erre a célra. Én amondó vagyok, nem ördögtől való az, ha a gyerek csak a suliban kezdi a célzott nyelvtanulást. Én magam például úgy jártam, hogy az ovi alatt elkezdett németet hiába sikerült középiskola elejére már-már nyelvvizsga-közeli szintre felfejleszteni, a gimnáziumi kötelességek mellett megtört a lendület és végül soha nem szereztem nyelvvizsgát. Valahol A2-es szint környékén lehetek most, B1-2-es szókinccsel (a legabszurdabb szavak jutnak néha eszembe németül), de a tudásom passzív. Olykor, ha nagyon sok szívecském van Duolingón, németezek, a szórenden úgyis elbukok párat.

Angolul az általános iskola harmadik osztályában kezdtem el tanulni és nagyon szerencsésnek tartom magam. A kezdetektől fogva szuper angoltanáraim voltak, akiknek következetessége, szakmai felkészültsége és gyerekekre szabott tanítási módszerei az intermediate szintig repítettek. Nekik hála, középiskolában is bekerültem a legerősebb angolos csoportba, egy nagyon szigorú, de alapos tanárnőhöz. Negyedikben nyelvvizsgáztam – akkor az volt a jolly joker, az érettségi kiváltója. Megtorpanás jött, a külkereskedelmi főiskolán[1] csak a második félévben találtam egy olyan következetes tanárt, akire szükségem volt, onnantól viszont minden más szemináriumot és előadást az ő angolórái köré rendeztem, és így nem volt gond végül az üzleti nyelvvizsga letétele sem (diploma-előfeltétel volt ez akkortájt!). Aztán minden itthoni tanulmányomat befejezve kimentem Angliába, ahol az első fél évben rengeteget ALUDTAM, mert bár a nyelvvel nagyon jól boldogultam, szegény agyacskámnak mégis szüksége volt a sok pihenésre az átállás miatt. De csak sikerült. Angolos karrierem aztán egy Cambridge Advanced, majd Proficiency nyelvvizsgában folytatódott, hogy aztán végül egy angol mint idegennyelv-tanári képesítést (CELTÁ-t) is szerezzek Londonban. Pár szemesztert tanítottam is kint, és sokszor még az upper-intermediate diákok előtt sem buktam le, hogy nem vagyok native – vöröses hajam miatt sokszor néztek helyinek.

A fenti bekezdést nem önfényezésnek szántam (bár annak se rossz… Sorry!), csupán egy történet arról, hogy önmagamon tapasztaltam: nem szükséges babaként elkezdeni nyelvet tanulni ahhoz, hogy magas szinten elsajátítsuk azt. Fontos a belső motiváció, és kulcsszereplő a tanár és a következetesség. Ha nincs jól felépítve a nyelvtanulás folyamata, akkor bizony minden nehézkes lesz, a hiányos alapokat később pótolni irtó nehéz.

Van még egy példám, ugyanis közben megtanultam spanyolul is. Kéttannyelvű gimnáziumba jártam, nulladik évben heti húsz spanyolóra, minden hétfőn dolgozat az előző hét anyagából, rengeteg memoriter, szódolgozat, félévente szóbeli vizsga, elsőtől pedig spanyolul tanították nekünk a matekot, a fizikát, a földrajzot és a (világ)történelmet. Ha valaki megkérdezi, nehéz-e megtanulni spanyolul, őszintén szólva nem tudom rá a választ – nekem nem volt más választásom, mint hétről hétre bemagolni, ami elém lett pakolva. Gimi végére meglett a felsőfok, simán felvettek spanyol szakra az egyetemre, és végül a külkeren is spanyol szakfordításra és szaktolmácsolásra specializálódtam. Fél évet töltöttem el Madrid mellett ösztöndíjjal, ahol anyanyelvi lakótársaimmal végigbuliztuk azt a hat hónapot, és külföldiségemről olykor már csak a hajam színe árulkodott (megint ez a haj!). Két szakdolgozatot írtam spanyolul, egyetem vége felé már aktívan tanítottam is ezt a nyelvet. És nem mondom, hogy ez az út csupa móka és kacagás volt (egyáltalán nem volt az), de az biztos, hogy azóta se értem rá jobban nyelvet tanulni, mint akkoriban, amikor „ez volt a dolgom”. Jelenleg nem használom napi szinten, így ez a tudásom kopik. Sorozatnézéssel, olvasással igyekszem karbantartani.

Ez persze csupán az én történetem, nem biztos, hogy másoknak ugyanígy bejött volna ez a szisztéma, mint nekem. Azt belátom, hogy olyan közegből jövök, ahol nagyon aktív érdeklődés övezte mind a magyar, mind az idegen nyelvek használatát, természetét, sajátosságait. Szüleim néha átváltottak oroszra, ha nem akarták, hogy mi is megtudjuk, miről beszélnek, a polcokon nem csak azok a szótárak sorakoztak, amilyen nyelveken beszéltek, hanem rengeteg más nyelvű is. Angol és német nyelvű gyerekkönyvek, képes szótárak, magazinok kerültek a házba, és aktívan forgattuk ezeket.

Akaratlanul is folytattam ezt a hagyományt. Amikor első fiam kiskorában felmerült, hogy mialatt én a – túlságosan is hosszadalmas – reggeli készülődésemmel bíbelődök, addig esetleg ő nézhetne mesét, angolul raktuk be neki a Peppa Piget[2]. Még csak venni se kellett, kaptunk lengyel, cseh és angol nyelvű képeskönyveket. Külön foglalkozásokra nem jártunk, de volt a bölcsijében és egy darabig az ovijában is angol – nem tudom, hogy ha nem lett volna, kerestünk-e volna célzottan ilyen külön programot. A konkrét nyelvtanulás az angol kéttannyelvű általános iskolában kezdődött neki is, ahol korábban idegen nyelvekkel nem ismerkedő osztálytársaival jelenleg egy szinten halad, és tanulja mostanra angolul a környezetismeretet és a technikát. Mostanra majdnem tíz éves, van már kütyü a kezében, és rendszeresen duolingózik: az angolon kívül belekóstolt már a svédbe, a spanyolba, a franciába, de még a klingonba is – bár ezek többnyire rövid életű fellángolások. Szupergyerek? Persze! Nem. Csak két olyan felnőttel dobta be a sors egy háztartásba, akik nagyon-nagyon szeretik a nyelveket[3].

Ha van kedved, te is angolozhatsz otthon a gyerekeddel. Nem kell hozzá felsőfokú tudás, nyugodtan bevezetheted az idegen nyelvek világába játékosan. A boltok polcain megtalálod a memóriakártyákat, szótanuló-kártyákat és több angoltanulós társasjátékot is lehet kapni (például a BrainBoxnak is van ilyen verziója). Kisebbekkel képeskönyv nézegetése közben meg lehet nevezni angolul is a dolgokat, egy vonatúton az ablakon kibámulva szintén össze lehet szedni, milyen szavakat ismer már a lurkó. Az együtt nézett (rövid és nyugis!) mesefilmből kiemelhetsz egy-egy hasznos szófordulatot, és bevezetheted a mindennapjaitokba (Oh, I don’t know./Do you like pizza?/Lemonade? – Yes, please!). Én a nagyobbiknak minden este angolul is jó éjszakát kívántam, és egyszer egy nagy családi rendezvény végén (3-4 éves lehetett) az elköszönésnél búcsúzott így a többiektől: „Sziasztoook! Tajákozúnk! Gúd Nááááájt!”

Teljesen rendben van az is, ha valakinek nem jön ez ilyen természetességgel. Semmi gond, akkor inkább bízd a szakemberre! Szülőként annyit tehetünk, hogy ha fontos számunkra az, hogy a gyermek magas szinten elsajátítson nyelveket, akkor megkeressük neki azokat az intézményeket és tanárokat, akik biztosítani tudják számára ezt a fejlődési utat.

 

Hopp! Úgy érzed, hiányoznak a szép angol kifejezések? Olvasd el pár korábbi cikkünket: ezt, vagy ezt, vagy ezt, esetleg ezt!

 

[1] Nem ez volt a pontos neve, ezért a kisbetű.

[2] Peppa Pig a nyelvtanulás szempontjából optimális választás, egyszerű mondatokkal operál, az alapokat újra és újra átismételgeti (aki nem hiszi, járjon utána itt).

[3] Nyilván a kisebbik fiamat is, de ő egyelőre még olyan pici, hogy magyarul sem beszél. Azért nem kockáztattunk nála sem, már tavaly karácsonyra megkapta Pipp és Polli nagy szótárát, amit lelkesen forgat.